Versek a magyar nemzetről
Jó nemzetem, el nem pusztít téged
Se vad muszka, se kimüvelt német,
Erőd, eszed van, ha meg kell lenni,
Csak a szótól reá érnél tenni.
Jaj mit hallok, magyar nótát, Istenem!
Könnybe borul, könnybe lábad a szemem.
Nem hallottam a mióta bujdosom,
A mióta idegen föld a honom.
Ne hozd a bort, nem ihatnám!
Miért innám? Nem iszom.
Könnyemtől méreg lehetne,
És a méreg megölhetne,
De nem ölné bánatom'.
A nagy magyar ünnepnek vége,
A gyászoló nép szerte ment,
S most ujra járja a német szó,
Az "Orpheum" és "Neue Welt".
Táncra, fiak, hadd vigadjunk
Isten igazában,
Ne legyen ma bú vagy bánat
A magyar hazában.
Szálljatok ki, szálljatok ki
Elnyomott szellemmadarkák,
Magyar ember gondolatját
Hangjaitok hadd mutassák.
Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Villámoktól széthasított
Szikladarab a szivem,
Fergetegek vad játéka
Az én ifju életem.
Magyar bolyba sodort léttel
Sírom el, hogy nincs magyarság,
Nincs kivétel
S még a fájdalmunk is régi.
Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.
Mint villámlás valál, fényes, rövid.
Nem tudni honnan, nem tudni hová...
Hiszek a két-egy legfőbb jóban:
Az Istenben s az igazságban,
És belekulcsolom e hitbe
Honszerelmemnek szent hitét;
Hiszek a magyar hősregékben,
Egy ezredévnek erejében,
Hiszem népünknek szent csodáit
S titkon vezérlő csillagát...
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.
Míg lehetett írt, s a nemzet nőlt szellemerőben;
És az irás által gazdagitotta honát.
Mikor most szinte minden nemzet temet,
Sirathassam meg mégis csudálatos,
Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.