Versek a magyar nemzetről
"Mi ad, kis méhe, oly erőt,
Hogy küzdve társidért
Meghalsz kasodnak ajtaján,
Bár nem nyersz hírt, se bért?"...
A magyarnak kardja hajdan,
A csaták után,
Künn szabadban zöld cserágról
Függött marklatán.
Mit kérjünk születendő nép, magas Anglia, tőled?
Harci szerencsét, vagy békei műveidet?
Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben,
Téridet országos négy folyam árja szegi...
Csak ünnepek, mindig csak ünnepek!
Pedig a haza rongyos és beteg:
Mindütt nyomor és vérző sebnyílás,
De azért nem szűnik az áldomás.
Az alkonyodó napba nézek,
S vöröslő pitvarában a nagy éjnek
Beszámolok...
Lovas vitéz voltam,
Éltem - szerettem, sose számítottam,
S egy bálványom volt: ez a hitevesztett,
Ezer év óta vérző nemzet,
Ezt nem róják föl nékem odafenn. -...
Örvendjetek, a réz angyalát!
Verjétek föl ezt a bus hazát,
Busult szegény, busult eleget,
Alig ösmeri az örömet.
Laci öcsém, ki fent a Végeken
Karddal teremted most a hősregéket,
Találjon rád e forró énekem,
Mit röstelkedve, féltve küldök néked.
Én véreim, akiket közös átkunk
Vett el tőlünk s szakított messze-messze,
Tán túl-sokszor jutunk az eszetekbe.
Magyar fiak, magyar lányok,
Rám figyeljetek,
Én buzgóbban, mint titeket,
Mitsem szeretek.
"Hová nyargalsz vitéz lovag
E tajtékzó paripán?"
"A királyi ős Budára -
Át Szegednél a Tiszán!