Versek a magyar nemzetről
A nagy magyar ünnepnek vége,
A gyászoló nép szerte ment,
S most ujra járja a német szó,
Az "Orpheum" és "Neue Welt".
Ne hozd a bort, nem ihatnám!
Miért innám? Nem iszom.
Könnyemtől méreg lehetne,
És a méreg megölhetne,
De nem ölné bánatom'.
Jaj mit hallok, magyar nótát, Istenem!
Könnybe borul, könnybe lábad a szemem.
Nem hallottam a mióta bujdosom,
A mióta idegen föld a honom.
Jó nemzetem, el nem pusztít téged
Se vad muszka, se kimüvelt német,
Erőd, eszed van, ha meg kell lenni,
Csak a szótól reá érnél tenni.
Az angol csendes, néma mint a hal,
Calculus között tölti életét;
Ki nem bánt senkit: azt nem bántja más,
Gondolja, és még a légynek se vét.
A forradalmak szörnyű vihara
A népeken véres nyomot hagyott;
Romba hevernek büszke városok,
Az ember java bujdosó, halott.
Erdély országában
Nagyra növekedtem,
Erdély országában
Először szerettem.
A magyarnak életében
Sok dicső mag rejlik,
Meglátjátok majd, belőle
Nagy jövendő fejlik.
Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlő-fürtöket nevelsz.
Sujtá e hont, addig sujtá
Az isteni átok,
Hogy élete csiráját is
Romolva látjátok.
Sírba Kazinczy leszállt; s későn fakad érte hevítvén
A remegő könnycsepp harmatozó szemeket.
Szűkszavú volt eddig, s komor a gyászunk,
De beszédes az igazságunk,
S ezt meghallák a népek.
Künn a határban suhog a kasza
És aratunk Isten nevében.
Javunkra dőlt el a csata,
Az elemek csatája dúlt e téren.