Versek a magyar nemzetről
Felséges királyom,
Magyar is, király is,
Hogyha néped az már,
Légy te is - lojális!
Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében;
S gyászos koporsóba döntő vas igátok'
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok...
Óh Egek! Mit érünk, mikor Bécs és London
Elhúllatott tolla van minden bolondon?
Magyarországnak hajdani szomorú sorsa
Felhőkből zúdúlva midőn lerohantak az essők,
A nap öröm-színben, kékes egekre kiszáll;
A zúgó szelek harcok után békére ha léptek,
Öbleiből kifeszűlt tenger haragja lohad;
Nem tud hazánk a homályok után napfényre derűlni...
Sokáig voltam, ezredig talán
Talán tovább is, mag a föld alatt,
Örök rögökben, fekete rögökben,
Véres rögökben érő gondolat.
Itt álmodik Attila valahol...
Fölötte bús darumadár dalol,
Fölötte magyar ég kék sátora
S a hunok harca áll s hunok tora.
Szerencsétlen Belgrád! óh, meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vajjon meddig forogsz?
Mikor most szinte minden nemzet temet,
Sirathassam meg mégis csudálatos,
Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.
Míg lehetett írt, s a nemzet nőlt szellemerőben;
És az irás által gazdagitotta honát.
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.
Hiszek a két-egy legfőbb jóban:
Az Istenben s az igazságban,
És belekulcsolom e hitbe
Honszerelmemnek szent hitét;
Hiszek a magyar hősregékben,
Egy ezredévnek erejében,
Hiszem népünknek szent csodáit
S titkon vezérlő csillagát...
Villámoktól széthasított
Szikladarab a szivem,
Fergetegek vad játéka
Az én ifju életem.
Szálljatok ki, szálljatok ki
Elnyomott szellemmadarkák,
Magyar ember gondolatját
Hangjaitok hadd mutassák.
Táncra, fiak, hadd vigadjunk
Isten igazában,
Ne legyen ma bú vagy bánat
A magyar hazában.