Versek a magyar nemzetről
Sujtá e hont, addig sujtá
Az isteni átok,
Hogy élete csiráját is
Romolva látjátok.
A magyarnak kardja hajdan,
A csaták után,
Künn szabadban zöld cserágról
Függött marklatán.
Nézzétek a búzatermő földeket,
S a soha nem csüggedő magyar szíveket.
Lőwy Arpád császári és királyi kitüntetést vár
Itt van a császár s Budavára
Fényes mint a Salamon-tornya,
Ős magyarok és uj leventék
Jönnek hódoló díszes sorba'.
A lelkes ősz komoly nagyon,
Gondokba sűlyed el -
"Vidúlj apám!" lágy hangon jó
Leánya esdekel.
Sirjában nyugszik nemzetem,
A nagyszerű halott!
Hantjára a népöldöklő
Könnyeznem sem hagyott.
Hadd huhogjon a pulyák seregje,
Kik az ismét síkra szállt magyarnak
Az enyészet cziprusán kivűl más
Pályalombot fűzni nem akarnak.
Ama dicső magyar lesz tárgya versemnek,
Ki e hazát vérrel szerzé nemzetemnek;
Ki Tanais pártján felszedvén sátorát,
Duna mellékire vezérlé táborát.
Ne hozd a bort, nem ihatnám!
Miért innám? Nem iszom.
Könnyemtől méreg lehetne,
És a méreg megölhetne,
De nem ölné bánatom'.
Szűkszavú volt eddig, s komor a gyászunk,
De beszédes az igazságunk,
S ezt meghallák a népek.
Itt álmodik Attila valahol...
Fölötte bús darumadár dalol,
Fölötte magyar ég kék sátora
S a hunok harca áll s hunok tora.
Magyar elvégezéssel,
Gyászos, magyar hibákkal,
Érettük kicsúfoltan,
Kezdek most már nagyon is
Kötődni, nem törődni
A világgal.
Halj meg már bennem, te civódó magyar,
Békétlen Koppány, hunn ördögök fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is.
Sokáig voltam, ezredig talán
Talán tovább is, mag a föld alatt,
Örök rögökben, fekete rögökben,
Véres rögökben érő gondolat.