Versek a magyar nemzetről
"E lantot, koszorútlant bár Violája kezétől,
Mely Szigetet zengé s hősei áldozatát;
És e rettenetes szablyát, sok erősnek ölőjét...
Záporosan hadd vágjak a szemébe,
Hogy: semmi
S hogy lenni:
Ez volna tán, ha volna tán, magyarság.
Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlő-fürtöket nevelsz.
Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében;
S gyászos koporsóba döntő vas igátok'
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok...
Meghalni... ifjan... Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó szempárt.
Felséges királyom,
Magyar is, király is,
Hogyha néped az már,
Légy te is - lojális!
Ám mindenhol vannak
Szép szemek és nagyok;
De csak az a legszebb,
Mely magyarra ragyog.
Én véreim, akiket közös átkunk
Vett el tőlünk s szakított messze-messze,
Tán túl-sokszor jutunk az eszetekbe.
Dicséritek borát Tokajnak,
És Körmöczbánya aranyit:
Beszéljetek már, büszke népek,
Uj napjainkról valamit!
"Diák, írj magyar éneket,
Diák, a Földön Dante is élt."
Kacagott, kacagott a diák.
A nap mikor leáldozik,
Pirosan áll az ég határa, -
Mohács- s Budánál vérezél
Magyar! - hazádnak alkonyára.
A múlt héten vala szent
Istvánnak a napja,
István szenté, aki volt
Nemzetünknek apja.
Néma éj van. Alszik a rab
Békén, csendesen.
Alszol te is édes hazád
Keblén, nemzetem!