Versek a művészetről
Dajka vagyok, bő, magyar emlős.
No, sok rím-pólyás, gyönge gyermek,
Gyertek hát a mellemre, gyertek.
Az idő szárnyon jár,
Soha semmit nem vár,
És foly, mint erős folyás...
Bűvölőn hangzik dalod, óh barátom
Petrics, és e szű öröm-érzeteknek
Tengerében leng, s feledem keservem,
Hogyha te zengesz.
Nyugszik a völgy szenderegve
Est pirul le ormiról -
A torony csengő lakója
Régi hangon szólva-szól.
Testvér, Te az én költészetemnek
Nem Laurája s nem Lizája voltál.
Fantáziám ritkuló erdejébe
Virágmagvakat hintve behatoltál.
Itt ülsz, mikéntha másvilági élet
Lakója volnál, búsan, csöndesen.
Fehér kezed forró kezembe
Csak félve habozón veszem.
Eltörted a pálcát magad felett:
Amit festettél: csupa szürkeség.
De engem elbűvöl a Te eged:
Ó ezerszínű naplementi ég!
Egy Csirke, a' mint a' szemét-dombon kapart
Eledelt keresvén; vatami szép gyöngyét talált:
Áh, monda, olly böcsös jósság! hogyan heversz
Illy csintalan helyen? Oh ha szép gyöngy! tégedet...
Hogy itt vannak egy könyvben, holtan,
Nyomva, befűzve, azt se tudom,
Hogy vajjon őket én daloltam?
Halott poéta versét olvasom,
Ki tegnap élt még. Úgy-e, furcsa ez?
Lelke szépsége reám permetez,
Mint aranyharmat hűs hajnali tájra,
Fürdik a lelkem áldott aranyába'.
Belőle belém árad az erő.
Koporsó, hát hol itt a fulánkod?
Nem félek én, hogy egykor
Fölöttem összecsapnak
A feledés hullámi,
S erősebb, jobb poéták
Merész hangon dalolnak
Új dalt a szerelemről,
S jó borról a magyarnak.
Idők ormán döng már a léptetek,
Lelkemből-szakadt álmok,
Versek, ti harsonák, amiken át
A süket végtelenbe felkiáltok.
Az apám elbocsátott tisztviselő,
messze, a jó öreg hegyek hónaljában él.
Én csak gondolatban járhatok most arra,
puhán és láthatatlanul,
mint a napmeleg,
de látom anyámat,
látom kis családunk
és látom apámat is kevés barátja közt.
Ne hadd el a lantot
Soha életedben,
Bármi érjen téged,
Bármi sötétséget
Hordozz kebeledben!