Versek a művészetről
Itt ülsz, mikéntha másvilági élet
Lakója volnál, búsan, csöndesen.
Fehér kezed forró kezembe
Csak félve habozón veszem.
A Fagyvirágok felolvasása után
A Fagyvirágokat felolvasám
Előtted ép, te felsohajtva mondtad:
Meghalnék én is szívesen, ha rám
Költő szerelme szintén ily füzért ad.
Halott poéta versét olvasom,
Ki tegnap élt még. Úgy-e, furcsa ez?
Lelke szépsége reám permetez,
Mint aranyharmat hűs hajnali tájra,
Fürdik a lelkem áldott aranyába'.
Belőle belém árad az erő.
Koporsó, hát hol itt a fulánkod?
Idők ormán döng már a léptetek,
Lelkemből-szakadt álmok,
Versek, ti harsonák, amiken át
A süket végtelenbe felkiáltok.
Játszol örömmel, bánattal; játékodon ámúl
A sokaság s tapssal tiszteli szózatidat.
Nincs egy tűrhető szereplő,
Unalmas, rossz mind a hány,
Ha hiányzik páholyából
Az az édes, barna lány.
Van Budapesten egy úr, ki nagyérdekü kéziratokkal
Tölti fiókjait és gyűjti a szép neveket.
Schakespeare műveit
Színre minek viszed,
Talán nagyobb hatást csinál
Te balga azt hiszed. --...
"Mester! tanits, tanits meg festeni,
Képében a napot megdicsőitem."...
Új kikelet, sok új fecske,
Új piac, sok új müvész,
Új irány és új elvecske,
Új vezér, ki harcra kész.
Gyakran a setétes üregű barlangnak
Rejtekébe fényes kincshalmok lappangnak,
Gyakran a természet láthatatlan karja
A keserű alá az édest takarja,
A kezeket sértő tövissek bokrai
A lágy tapintású rózsák hajlékai,
Melyeknek ha színét s kinyílását nézem,
Csudálkozásomat szűntelen tetézem.
Bessenyei obojjára,
Horváth réztrombitájára,
Szabó zengő hárfájára,
Mátyási tamburájára,
Főldi érzékeny lantjára,
Kazinczy Orphicájára...
Nagy történeteket éneklek s olly öreg embert,
A ki kilenczvenszer ért már aratást. Nosza készíts
Calliope laurust, készíts koszorúkat eszemnek,
Mert ha borostyánt most nem fog érdemleni munkám,
Énekeket ezután elmém nem fog soha szűlni.
Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
És beszélgettem vele a lépcsőházban:
Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél
És kemény csöppek estek.