Versek a művészetről
Ott hangzik a nyelv varázsigéje,
S az életnek csalfa, hiu fénye
Olyan hűen felmutatva benne,
Mintha csupa igaz s való lenne.
Van Budapesten egy úr, ki nagyérdekü kéziratokkal
Tölti fiókjait és gyűjti a szép neveket.
A Fagyvirágok felolvasása után
A Fagyvirágokat felolvasám
Előtted ép, te felsohajtva mondtad:
Meghalnék én is szívesen, ha rám
Költő szerelme szintén ily füzért ad.
Rontott, mert építni akart, Palladio; benne
Csak rontót látál, vad kora, jó ideig.
Bessenyei obojjára,
Horváth réztrombitájára,
Szabó zengő hárfájára,
Mátyási tamburájára,
Főldi érzékeny lantjára,
Kazinczy Orphicájára...
Új kikelet, sok új fecske,
Új piac, sok új müvész,
Új irány és új elvecske,
Új vezér, ki harcra kész.
Hölgyek és urak, ma nem lebben a kárpit,
Láttatni szerelmek csali praktikáit,
Mutatni cseleknek száz tarka fogásit
És balga szíveknek könnyű dobogásit...
Ne irigyeld a költőt, hogy lelke mélyein
Mi benned hangtalan, hangos zenébe szól:
A rezdülő hurok minden beszéde kin,
S minek követni őt? ut nélkül vándorol.
Ha a szó érzeményünk burka csak,
Mért írjam én? hogy elámítsalak?
Az életünk rövid, de a művészet
Örökebb, mint a földek és egek,
Mi elmegyünk, de a jövő ködébe
Lelkünk világa fényeket vetett.
Múzsa segíts! segíts!
Jaj, de kihez, s ki szóll?
Engemet egy se tud,
élek-e, vagy halok.
Nővéreim, verselő asszonyok,
Hogyan látjátok ti a Szépet?
Szebben kacag, hangosabban zokog
Tibennetek az élet?
Azok a néma nagy tragédiák,
Hol vér nem foly, csak titkos könny pereg,
Vad örvényt rejt a síma felszín mélye,
Megoldás nincs - se bűn - csak bűnhödése,
Ó azok sujtók mindenek felett.
A legszebb asszony - bús márványban élve,
A földi szépség istennő csodája,
Derűs habokból fönséggel kiszállva,
Dél napja csókolt egykor fényt fejére.