Munkáról szóló versek
Agrária! földünk leánya: szellem,
Pihenj meg itt e rozskereszten -
Bealkonyult.
Fordítsd felém a képed
És szólj, óh életadó élet,
Mi fáj itt, mikor pendül a kasza?
'Honnan, honnan, fáradt öreg?
Vállad nehéz ásót emel;
Mely fényes lőn a munka közt
De törve csorba élivel.'...
Megérett a búza, sárgul a kalásza
Piroslik a szeme, kész az aratásra.
Dűl a kalásztenger, a kalongyák gyűlnek,
Aratók danája hangzik mindenünnet.
A búzát vágja sok szilaj legény
- Marokszedő leány halad nyomukba -
A síma réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.
Az útszélen van egy kovács,
a kenyere a patkolás.
Csak patkol este-nappal,
mindig levett kalappal.
A Múzsa jön. Enyelgve súgja:
Jövel szent berkeimbe, várlak.
Repülnék s ez a durva gép, ah!
Legyötri lelkemről a szárnyat.
A bús biborkirályfi, naplemente
Búcsúcsókjától ég a dús kalász.
Néhány vidám tücsök már dúdorász
S ugy ing a földön csendes este enyhe...
Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel
száguld tovább gőzvasút veled,
s a hajnal mérgező lehelletével
leng tejszinűn az alvó táj felett.
Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Ugy vágja a sűrü rendet.
Mint egyszer, -
haragudjon, avagy
nevessen az ég:
vidáman fütyörészni,
mogyorópálcával
csapdosni a bokrok leveleit
s napszállat után
hanyatt feküdni a forró füvön...
Egy gyermek, ki diót enni
Felette igen szerete,
Fára szert akarván tenni
Kertjébe diót ültete.
Munkára fel, versenyre fel,
Magyarhon ifjai!
A mit ma végezhettek el,
Kár elhalasztani.
Hajnal. Dudolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szivemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos uccaseprő.
Egész világ künn a szabadban,
A város csöndes, néptelen;
Sötét lebujban, egy sarokban
Ülök görnyedten idebenn.
Amikor elzakatolt feletted az űzős napi robot,
gondolsz-e rá, ki volt az,
aki a fáradtság után izmodba új erőt lopott?