Versek a mindennapokról
A virágoknak vész a színe, hamva,
Hullong a lomb a ház előtt, -
Jer ősz! a köd hadd szálljon, eltakarva
Kertet, mezőt.
Fogytán a lisztláng... Sok a jó búza,
A szeme teljes, megvan a súlya,
Sütetje is jó és a sütemény
Kiadósabb a réginél.
Ócska szobában vak tükör a polcon,
Kopott homály, rég csukott ablakok.
Csöpp, gyenge, csetlő-botló reggel.
Guggolok lim-lomok között.
Lágyan elülünk, komoly szemmel.
Ájtatosak a teli köcsögök.
Csend.
Ág se rezzen, dal se száll.
Az áhitat szent némasága
Mint harmat hull le a világra;
Mind, mind az áldott napra vár.
Hát nem lett táncosnő belőled,
tagjaid különös, vadóc hevét
kiszítták a nyúlszájú évek.
Aszondom: Jóestét virágom!
Aszongya: Én is azt kivánom.
Aszondom: Mi neved babám?
Aszongya: Mért kiváncsi rám?
Szép szeretőm, itt a kék december,
elrepül a zordon krivecekkel
jókedvem, a havasi virág,
rongy a levél, szégyelli az ág.
Ne maraszszuk, elmehet,
A mint tetszik, ugy vehet
A faképtül végbucsut,
Előtte az országut!
Benépesül veled az álmunk:
Vasárnap, kit virradni várunk,
Kit nyugalom és jóság szentel:
Benned vál' emberré az ember.
Ezen a száraz délutánon,
mely unt sorsodnak képe tán,
mihez fordulsz? - Bármint utálom,
karjába ölt e délután.
Váratlanúl, ugy néha-néha,
Reánk borúl halk csend árnyéka.
Csodás érzéstől megkapatva,
Elnémulunk egy pillanatra.
Oly szépek a nyárvégi esték,
A kék levegő csupa lágyság,
Az este megvetette ágyát,
Lefekteti kifáradt testét.