Versek a mindennapokról
Fehér falak, szőke gerendák,
Csöndes, bús, falusi házunk,
Ugye, ha mi titokban vagyunk,
Nem komédiázunk?
Serpenyőben sül a palacsinta:
Azt szereti ám csak a Katinka!
Este van, este van, kiki nyugalomba,
Feketén bólogat az eperfa lombja...
Ki az az úr, ki minden reggel
szemembe néz a megkopott tükörből?
S ijedten kapja el fejét,
meglátva ajkamat, mely búra görbül...
Vigan fürdik a két testvér
tenger hűs vizében,
Czézár meg a parton őrzi
ruhájukat szépen.
A kis Erzsi babáját
az ölébe vette,
S nyári szalmakalapját
a fejére tette;
Aztán beült kocsijába!
Kivasaltattam a ruhámat,
kifényesíttettem cipőm;
sétára indultam magamban
e búsfényű, szép télidőn.
Az ablakom üres telekre nyílik;
lenn sápadt fű s a fűben ócska hintók,
a hintókon szerelmes-éhes macskák,
cicázók, fázók, egymásra kacsintók.
Megint eltapostunk hat napot,
holttesteiken átugortunk,
és a fák eltakarják a gyárkéményeket.
Budapesten jár most a kedvesem,
biztosan átmegy a parkokon,
ahol az egyik padon ülve
a zsebemben kutattam egy fél kiló kenyérre,
a parkokon, ahol lányokkal is jártam,
és kezem meg szám végigsimított arcukon.
A Naphegyen s a Pálhegyen újra ott a hó,
a szőlőkarók sem látszanak.
De jó lesz szánkára kapni délután!
Barátaimmal kimegyünk:
megnézzük, a bor nem fagyott-e meg?
Egy utca visz a hegynek fölfele,
A partját két oldalt házak szegik,
Aztán aranyban fürdő őszi kertek
Vonultatják fel kerítéseik'.
Fut a vonat, és alszik a leány,
A függönytelen fülke ablakán
Bántón besüt, betolakszik a nap, -
Egy férfi kezében keménykalap, -
A virág-arcot ahogy védve rejti:
Ez az örök lovagi mozdulat.
A pincés hegyekbe
mámoros gőz:
vörhenyes szekéren
megjött az ősz!