Versek a magányról
Féltékeny élet a magányos élet
s mint sárga rózsa: nehéz illatú.
Bent van a nyár és démona a télnek,
akik kitűzik, önmaguktól félnek.
Rideg legény vagyok, biz' az!
Most érzem csak, hogy e pimasz
Német görcs vagy mi vett elő
S vagyok az ágyban nyögdelő.
Mint indián a skalpokat,
Öreg fenyők zuzmószakállát
Én a Magánytól elragadtam.
Én játszottam a rengeteggel,
S zálogul a lelkemet adtam.
Hogy fogom visszaváltani?
Gyerekkoromból zendül egy szó:
Most tessék "szobrot állani!"...
Azt se tudom, mit csinálok,
Ugy meguntam a világot;
A világon senkim sincsen énnekem,
Dehogy ér egy fakovát az életem!
Magas állványon nyitott Biblia -
Mögötte szikár gyertyaláng lobog.
Ember sehol.
Ez az Ige -
Akit talán mindenki elhagyott.
Egyedül van az ember mindig,
az egyedüllét magasából
egyszer csak alázuhan,
mint a toronynak ablakából.
Sűrű erdő árnyán, mohos fába vésve,
Boldogságos szent Szűz, Isten-anyja képe;
Fölötte a lombok boltos ívet vonnak,
Körötte a méhek zsoltárokat dongnak;
Arannyal, ezüsttel nincs fölcicomázva,
Egyszerű embernek egyszerű munkája,
De buzgó áhitat, mi körüllebegi
S a hit megszenteli.
Maradj velem te csöndes szürkeség,
Te vágytalan, szelíd, nyugodt magány,
A vérem is nyugodt, nem lázong, nem ég,
Mig csüngök némán hangod dallamán.
Alszik a vár, elhagyatott. Kong a terem, fojt a magány.
Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán
Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér, ősi alak
Képe s a vár elhagyatott. Állnak az ősz, néma falak.
Nem vagy magányos. A tengered itt
Lágy csobogással érdeklődik
Reményeid és álmod iránt.
Kilencet ütött az óra. Este van.
Meghajlik a lelkem kelyhe fáradtan
Szín és fény töltötte váltig
Napkeltétől napnyugtáig.
Tele van.
Útnak látszik, de szörnyű árok.
Feneke nincs, rajta ködátok.
A két partján emberi árnyak,
Egymásra soha nem találnak.
Ó, egyed?li boldog óra!
A magányosság lobogója
lobog hajómon csendesen.
Már csillapúlt vizekre érek,
jobb életemnek napja ébred
és tündököl a tengeren.
Mi engem mardos, vajon kinek fáj még?
Mi nékem éjjel, vajon kinek árnyék?