Versek a magányról
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Barátok, brávók, hívek, ellenek,
Kiknek tetszettünk és tetszett tetszeni
S evoé, még az asszonyok is
Elmaradoznak.
Az elsötétülő szobák
Lázas, mély bánatát ki érti?
A fények bús eltávozását
Megérti nő, vagy érti férfi?
De meguntam már e hitvány életet!
Hiszen nekem nincs is senkim ki szeret;
Te vagy kis lány, te vagy magad egyedül,
Kinek szivén, sorsom miatt bánat ül.
Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
Minden társaságom egy homályos lámpa:
És nincs földi lélek, aki erre térvén,
Jó estét kivánni benyisson szobámba.
Mikor ránézek,
lehull a csillag!
Mindenki elmegy,
Mindenki itthagy -
A szakolcai dombokon
Fiatal voltam egykoron.
Oly édes volt a bánatom,
Hogy dallá csordult ajkamon.
A széles utcák alkonyi porában
A csorda ballag hangtalan haza
S a vén torony erkélyén egymagában
Dalol a kürtös. Égbe száll szava.
Hajók vagyunk és örökké külön!
Hajó hajót ha érint már veszély
és sülyedés. Ne nyujtsd ki kezedet,
hogy megsegíts, mert ez a mozdulat
lök tán a földre. Én már úgy bolygok e
roppant világban, mint egy cár veszélyes
birodalmában, elkerülve minden...
A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.
Messze, messze tőletek
Szép városok és szép színésznők,
Egy költő él, fásult, beteg
És nincs, nincs, aki szeretné őt
Kis csendes házban, a falun kivűl,
Szegény agg özvegy sír szünetlenűl
S elhagyja tán maholnap kis lakát:
Mert néki isten csendesebbet ád.
Egy szegény nő, isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.
Árva madár, nincs szállása, tanyája,
Kósza betyár csak lézeng a világba;
Ágról ágra szegény bujdosó madár,
S egy tanyáról más tanyára a betyár.
Elhagytak, de ugyan ki is jönne hozzám?
Messze, falu-végen van a sátorom,
Félre eső, siket, taposatlan utcán
Bandukolok, hogyha kibátorodom.