Versek a kihűlt szerelemről
Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
Lombtalan fák hosszú, keskeny, kékes árnya bús sötéten
Ing a dérmart pázsiton...
Merre járok?... nem tudom!... de sejtem azt, hogy jártam erre
Egyszer régen, mikor még e sok lefonnyadt, holt levélke
Fenn zöldelt az ágakon.
Még tűz hevit engem, az égi, a régi,
Még most is a nyarat énekelem,
De szívem a zord telek átkait érzi,
Óh jaj nekem!
Szép a tavasz, ha visszajő,
S mint régi jó barát,
Elmúlt időket emleget,
Ha új virágot ád.
Jön búsan az éjjel, orcája borong,
Hűsen lebeg a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
Susogó bokrai mellett.
Ó merre leányka? homályos az ég,
Nézd, csak maga fénylik csillaga még
Tisztán a szerelemnek.
Remegő kézből habzó serleg,
Te vagy ez, ismeretlen Adám,
Kit fájlak, iszlak s nem ismerlek.
Nincs több, mint két ezredéve,
A szerelem itt lakott,
Árnyas erdő sűrűjébe',
Patak partján, szép Athénbe'
Kvártélyt mindenütt kapott.
Nem átkozlak, hogy a szivem megtépted,
Még egy könyet se hullatok teérted,
Majd kiáltod te nevemet a szélbe, -
Oh, de nem lesz, ki a hangod’ megértse!
Egy ölelés, egy lopott csók után
Melynél tisztább tán nem volt e világon...
Te azt mondád, rideg valóra válott
S széjjel foszlott a tündéri szép álom
Lebbent a fátyol, s most már tisztán látod
Hogy azt a csodás, édes, szép világot
Hol álmodon tölténk az életet
Vissza hozni már többé nem lehet.
Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Nem búsulok én Ilka után,
Utca adta és visszavette.
Emlékezem: csóknál az utcát
Ilka mindig jobban szerette.
Benyujtottam a kalapom
Egy kis lánynak az ablakon...
S a mikor kiadta,
Bokréta volt rajta,
Csak az a kár benne,
Hogy bánatot hajta.
A mesék országából jöttem,
Cipőmön a por még arany.
Megcsap valami illatából,
Ha este kibontom hajam.
Menni vágysz, s az égkirály is
A nap üdvözöl:
A mihelyt kibontakoztál
Karjaink közől.