Versek a kihűlt szerelemről
Mégysz édesem, ah de elfeledni
Nem fogsz te, nem fogsz engemet,
Szent lánc köt engemet tehozzád,
Szent lánc köt hozzám tégedet.
Menni vágysz, s az égkirály is
A nap üdvözöl:
A mihelyt kibontakoztál
Karjaink közől.
Ilyen dorgálást, barátom,
Tőled már sokszor hallék,
Hogy magam miért bocsátom
Úgy el, bár vidor valék?
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant...
Hasztalan mászkálsz lábomnál,
Ismerem már szívedet.
Nincs helyed buzgóságomnál,
Mert megszegted hitedet.
Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
Az "örök" szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,
Az édes poharat bús számhoz közelítem.
Nem volt az végbúcsúnk, midőn utóljára
Ridegen nyújtottad felém kis kezed...
Nem volt az búcsúcsók, mikor megcsókoltam
S remegve suttogám: "Ég legyen veled!"...
Barna lánynak bús a szíve,
Könnyektől ázik két szeme.
Fájdalmában hova legyen,
Virágos kertjébe megyen.
Nincs több, mint két ezredéve,
A szerelem itt lakott,
Árnyas erdő sűrűjébe',
Patak partján, szép Athénbe'
Kvártélyt mindenütt kapott.
A szép leány a búcsuzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,
Jelképed, égő szerelem!
Veled való múlatásom
Táplálta életemet,
Tőled való elválásom
Sietteti végemet.
Ég-kék szemedben köny sem csillogott,
Midőn búcsúra nyújtott kis kezed
Utolszor vontam égő ajakamhoz
S könyezve mondám: "Ég legyen veled!"...
Szép a tavasz, ha visszajő,
S mint régi jó barát,
Elmúlt időket emleget,
Ha új virágot ád.