Versek a kihűlt szerelemről
Szenvedtem érted,
Szép kedvesem,
Sokat szenvedtem
Oly szívesen,
Hisz pályabérért,
Minő te vagy,
Nincsen fáradság
Eléggé nagy.
Melyet egykor hű kezekkel
Szedtem a mély völgyeken,
Elhervadt már, s új virágot
A tél nem nevel nekem.
Álmot szőttek a szerelemről,
- Ugy-e igy kezdődik a nóta?
Milyen nagyon szerették egymást,
Csak a jó Isten a tudója.
Hangod zenél a szél szavában
A hársak közt a vén hegyen,
A fülemüle-csattogásban
A zugligeti réteken.
Bús szenvedély te, megvalósult álom!
Mily pusztaságban járok nyomodon!
Hová kisér halandó boldogságom? —
Égő kinok közt meddig álmodom?
Milyen szép volt fehér kezed,
milyen feledtető-meleg!
Hogyha nézlek behunyt szemekkel,
sötét álomból ébredek fel.
Barna lánynak bús a szíve,
Könnyektől ázik két szeme.
Fájdalmában hova legyen,
Virágos kertjébe megyen.
Nem kell már, csak aminek neve van
s pontosan tudja, ki, mire küldte...
Szamosmenti füzek között
Elmerengve járok...
Bólintgatnak, köszöntgetnek
A fák s a virágok...
Jó volna már halva látni,
Ártatlan néma halottnak,
Beszórni ibolyákkal,
Beharmatozni könnyel!
Ég-kék szemedben köny sem csillogott,
Midőn búcsúra nyújtott kis kezed
Utolszor vontam égő ajakamhoz
S könyezve mondám: "Ég legyen veled!"...
Nem volt az végbúcsúnk, midőn utóljára
Ridegen nyújtottad felém kis kezed...
Nem volt az búcsúcsók, mikor megcsókoltam
S remegve suttogám: "Ég legyen veled!"...
Földindulás mindenfelé...
Hova fussak? merrefelé?
Hova menjek? merre fussak?
Oh e falak összezúznak!