Versek a kihűlt szerelemről
Hó száll körűlem, és a szél
Sípol nagyon,
De szívem mélyiben azért
Meleg vagyon.
Eddig volt, tovább nincs,
Szerelmemnek vége.
Visszaszállt keblembe
A nyugalom, béke.
Lepkeszárnyon szálló órák,
boldog percek voltanak,
mikor együtt álmodoztunk
a virágzó hárs alatt.
Ama szép Rósa, nézd, o! nézd,
mint jádzik Zefirrel.
O! genge rósa! jól meg-nézd,
ki jádzik veszsződdel?
Ah! hasztalan már minden erőltetés
Dorkám! naponkint alkonyodik tüzem.
Kinlódva hívom vissza Cziprist
's meg nem akar könyörülni rajtam.
Az őszi avart rovom untalan,
Árva szívemnek mély bánata van,
Ez az erdő csak a gyászomat látja
És én csak ősszel értem el e tájra!
Volt nekem egy szép csillagom...
Volt nekem egy szép csillagom,
De lehullott a földre,
Gyászfátyollal van az égbolt
Köröskörül befödve.
Fűben dalolgat a' haris,
Szívben hamis a' szép Maris,
Forog szeme karikája,
Eszemadta kis barnája.
Üdvözöllek messze bérctetőkről,
Szent helyek!
Hol a Galga lassu andalgással
Hempelyeg.
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Ültem én a forrás mellett,
Téli szél fúvt, ég borúlt,
Egy madárhang sem nyögdellett,
Egy rózsácska sem virúlt;
S e kebelnek mozdultára
Néztem kunyhóm ablakára,
Barna lyány, te laktad azt,
S véled éltem víg tavaszt!
A terek és idők mély fátyolán át
A régi Anna úgy tűnik nekem,
Mint gyermekségem aranyos és ámbrás
Mennyországa, a bús és idegen.
Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Oly messze már a nyár, oly messze már,
mint bús szívből kiszállt sóhajmadár!
Suhanj madár, suhanj sóhajmadár!