Versek a kihűlt szerelemről
Köd szürkül a tegnapi rózsa helyén,
Eltünnek a fecskék az alkonyi égen.
A hold hallá eskümet -
Több bizonyság kell-e még?
Jegygyürűmön elpirúlva
Reszketett az alkonyég.
Hunytán, fogytán van már a tűz.
Orv galyakat nem tudok szedni:
Megtanulom: milyen öröm
Dideregni.
Elmondottam, eldaloltam
A' mit érzett kebelem,
Isten veled édes ábránd!
Isten veled szerelem!
Nincs gyilkosabb halál a télnél,
Egymástól fáztunk, összefagytunk
S mintha nem élnék és nem élnél.
Nem átkozlak, hogy a szivem megtépted,
Még egy könyet se hullatok teérted,
Majd kiáltod te nevemet a szélbe, -
Oh, de nem lesz, ki a hangod’ megértse!
Boldogtalan vagyok,
Mert nagyon szerettem.
Keresem mindenütt,
A kit elvesztettem.
Melyet egykor hű kezekkel
Szedtem a mély völgyeken,
Elhervadt már, s új virágot
A tél nem nevel nekem.
Szenvedtem érted,
Szép kedvesem,
Sokat szenvedtem
Oly szívesen,
Hisz pályabérért,
Minő te vagy,
Nincsen fáradság
Eléggé nagy.
Most vagyok veled szemben
Először, miólta élek:
Mégis belől szívemben
Mindég kínzál, kegyes lélek.
Szerettelek forrón,
Szerettelek mélyen,
Az, aki mindent lát,
Tudja jól az égben.
Ez a te rózsád. Utcza, város
Pacsirtaszóval van teli,
Mikor tüzét a nyári napfény
E kis rózsába perzseli.
Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.
Ezer csillag ragyog, fénylik odafenn.
Csak az egyet soha többé nem lelem,
Régesrégen szerettem egy csillagot,
Mikor is volt, hogy sugárja
Eget, földet elhagyott?
Kerülj, miként más sarkát a delej,
Mint szirtet a hajós utában,
Gyülölj, mint angyal a kárhozatot,
Mint csendes éj a vadzajú napot:
Közömbös csak ne légy irántam!