Versek a kedvesemnek
Íme, megköszönöm neked, hogy vagy,
Hogy hallottál valaha rólam
S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:
Jól van.
Szemed két kihúnyt csillag.
Szádon Isten pecsétje.
Arcod: foszló finom köd,
Alakod: alig-pára,
És egyre távolodsz,
S én: emlékezet szegénye
S reménység koldusa
Nem látok vissza elmult életedre...
A sok ábrándból, képzelgésből
Csak te maradtál meg nekem,
Minden tetszelgő ábrándoknál
Igazabb jóm, egyetlenem.
Behunyt szememnek barna kárpitjára
Akarom vagy se: járva, állva, fekve
Csak téged fest a látások ecsetje.
Mikor elszunnyadtam,
Eszembe forogtál,
Mikor felvirradtam,
Eszembe jutottál.
Azt kérdik, hogy mért szeretlek,
Mért imádlak, kedvesem, -
Hogy mi köté hozzád egész
Lelkem, egész életem?
A nő szive, ha büszkébb mint szerelmes,
Önző, hiú lesz, számító s ravasz;
S a férfi szív, ha büszkesége elvesz
A szerelemben: gyáva és pimasz.
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! hallod...
Karácsony-est. Egyik fiúnk az égben,
A másik tőlünk roppant messzeségben.
De kárpótlásul itt vagy te magad:
A rózsa, melyből két bimbóm fakadt.
Én szép világom,
Boldogságom.
Arcod borúsnak
Miért látom?
Ha tudnám, hogy csak egy évet tölthetek,
Szelídlelkű, szép galambom, teveled:
Megmondanám az istennek,
Hogy többet nem is kívánok:
Egy év alatt átalélnék
Ezer évi boldogságot!
Magamat ajánlom szívemnek szíviben,
Tartson mind holtiglan igaz szeretetben;
Tétovázó szívet hozzám ne viseljen
Hanem igaz és hű ő mindenkor legyen.
Hallom a hangod messze, mélyből,
Egy régi nyárból száll felém,
Egy mámoros és fényes éjből
Dalol, mint álom és remény.