Versek Istenről
Imádlak téged eszmények eszménye,
Ki alkotóan létre hoztad éltem,
Ki rettentő-kegyelmesen megadtad
Az öntudatot, melyet sohsem kértem!
Édes uram Isten, de magad maradtál!
Szived nagyságából ezer kincset adtál
Az égnek, a földnek, a nagy mindenségnek,
Tégedet szeretni erény-e, vagy vétek?
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Nem ismerem - de végtelen szerelmem
Csak az Övé,
Sohsem láttam, de gondolatom
Csak is felé,
Felé száll,
Mint vándor úton haza térő
Tévedt madár.
Titok itt minden, magam is
És minden, ami élő,
Titok az innen távozó,
Az ide visszatérő.
Bármit cselekszünk, hasztalan, -
Csak múló percnek épül;
És eltűnik majd nyomtalan
Isten áldása nélkül!
Hegedű sír, magányos hegedű
A roppant csillag-kupola alatt.
Oly kristálytiszta üveghangokon
Jajdul a végtelenbe valaki;
Úgy ostromol Istent és éjszakát,
Könyörög, lázad, adja meg magát,
Hogy lehetetlen meg nem hallani.
Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz
Fölény - de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű - de égi.
Józanság - de szent.
Így volt-e tervedben Uram?
Virrasztó szemed csukva van,
Nem döntöd el, ki győz, ki essék,
Az isteni bús semlegesség,
Sorsára bízta e szép csillagot.
Ez lázban égett, dacban lobogott,
S te pillanatra lehunytad szemed.
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki akarta, hogy megtagadjam,
Örök Sionát messzehagyjam
S visszakolduljam öregen
Magamat ismét únt kegyébe?
Villámoktól széthasított
Szikladarab a szivem,
Fergetegek vad játéka
Az én ifju életem.
Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt vagyok, itten!
Pedig nagy világ-szelek elé
emelted hős, vak, kicsi gyertyád -
mit akarsz velem, Isten?