Versek az irodalomról és a költészetről
Az őseknek nem volt Boristenök,
Ki föltüzelte volna kedvöket,
De volt Dalistenök, a harcmezőn
Ennek zengtek magasztos éneket.
Merész a szó, de ám kimondom:
Republikánus vagyok én,
S gyülölöm azt a szabadságot,
Mely koronát hordoz fején.
Ne néked, Györgyöm, sivatag lakója,
Bús Borsovának közigazgatója,
Egész kötetnyi nóta.
Van itt babér - van irodalmi,
És sok más, mint az érdem, annyi,
De mind e fej disz, ez is, más is
- Oh vanitatum vanitatis! -
Mosolyra készt engem manapság.
Te kis csacsi... csak nem hiszed,
Hogy hívság, nótaviszketeg
Készt engem verseket kántálni,
Meghallgatást a mától várni,
Mely szerinted rég leszámolt velem,
Nem úgy fiacskám - istenuccse nem!
Epedvén zengő lant után
A gyermek-ifju kebele,
Szólt a dalisten: itt a lant!
De boldogság nem lesz vele!
Itt a sötétség ideje... az árnyak
körülszaglásznak... fázom a sötéttül...
Halál? vagy élet?... - látni akarok!
a járható híd csak a fényből épül!
Költészetem: úgy sétálok veled
a bús völgyek és bús dombok felett,
mint aki maga se tudja, kivel jár...
Mint sas száll a költő csillagok honába,
Ah, de oly kietlen a hír fényes sugára!
Vihar az én költészetem
Hű pajtása,
Villám az én gondolatom
Tűzes társa.
Vizem, borom vagy, drága kínom!
Sebem, gyógyszerem: kokaínom!
Cseppjeidet mohón merem,
vén matróznak: te vagy a tengerem!
Csak egyet bánok e világon,
Szivem csak egy bú sérti még:
Mért nem ösmerhettem Petőfit
Én boldogtalan ivadék?!
Könyvek, amiket sosem olvashattam
Ó, hányszor gondolok tirátok,
minden széptől és jótól elhagyottan:
ti könyvek, miket sosem olvashattam!
E melltű gyöngye - régi képbeszéd -
Beteg kagylónak kincsét képezé.