Versek az irodalomról és a költészetről
És te csapást költél? te csapás magad, a legerősbik,
Melyet nemzetnek küld boszujában az ég.
Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban, o honfi!
S a rövid élet után holtnak örökre ne véld...
Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Mi mind ott voltunk: sorsos testvérek,
Mikor a vér- és könnytengeren keresztűl
A halott kedvet hozta a hajó:
Megölték, ahogy az élet igéit
Hirdette, vidáman és félelem nélkül:
És eltemették. Évek, emberek, szörnyüségek.
Szerkesztettél, kritizáltál Osvát,
Egy is elég rá, hogy megkövezzenek...
A bölcsesség, a fórumon friss koszorút fonat,
Világokat temet a gladiátor,
A költő versén szakad a könnyzápor.
Amikor az orgonafák
Szerelemről csak neked mesélnek,
Odateszem kincses-ládám
Szíved elé játékos cserének.
Lelked beteg, s a költés benne gyöngy;
Jól értsd meg, nem csigából drágagyöngy,
Fagyöngy a legsiványabb tölgytetőn:
Madárfogó a gyermekek bogain...
Irodalom? Világirodalom?
Himalája. - Ez a vers ha megél,
Egy porszem lesz, - vagy az sem lesz talán, -
Mit táncoltat a szél.
Mostan színes tintákról álmodom
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Tetszünk-e majd, szomorú múzsám,
Olyan mindegy ma már:
Hogy a piacnak gúnyos nevetése
Vagy borostyánja vár,
Olyan mindegy ma már.
1
Mikor már minden szín elillant:
este felsrófolom a villanyt...
Puszták homokján különös betűk.
Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
Puszták homokján különös rovás;
Tán harci dal, tán baráti levél,
Talán imádság. Olyan egyre megy,
Elmossa zápor, letörli a szél.
Nem kapok egy biztató szót,
Egy mosoly nem támogat,
Lantom azért néha-néha
Egy-egy hangot mégis ad.
Ez még nem a bucsústrófa,
Ez még nem a hattyúdalom,
Van még a szivembe nóta,
Van még benne, van fájdalom.