Versek az irodalomról és a költészetről
Irásim közt motozgatok,
Foszlányokon merengek.
Ez össze-vissza hányt lapok,
Ezek a csonka versek
Másoknak semmiségek;
Nekem egy ifju élet.
Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét,
Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy
Faragcsál, s olykor lustán félbehágy,
S merengni húnyja álmatag szemét.
Olvasom a regulát, mint kell ezt írni s amazt is.
Ah, hideg ez, fáraszt, száraz az elmerülés.
Azért az "Üstököst" még is csak megirom
Akár van jó idő, akár van rosz idő,
Beteg békesség, vagy haldokló háború,
Jó kedv az országban, vagy országos ború;
Bár remény, türelem, mind fáradtan kidől:
- Azért az Üstököst mégis csak megirom.
"Diák, írj magyar éneket,
Diák, a Földön Dante is élt."
Kacagott, kacagott a diák.
Igen sok magyar úr emlékkönyvébe
Ültem rakott asztalodnál,
Borod igen jó vala;
Hogy pinczéd legjobb rendben van:
Meggyőződtem általa.
Én írok, én vívok, én szívok,
Én közfeltűnést kihívok,
Egy vacuum cleaner annyit vissza nem szív,
Amennyit én visszaszívok.
A tiltott szeretők sokakba kerülnek,
Hát a szobalányok mennyit elemésztnek.
Zengj, oh lant, húrodon
Igéző éneket,
Hangod szelíd legyen,
Olvasszon szíveket.
Volnék, mint sas, szabad
Uratlan bérceken,
Fellengő szárnyakon
Röpűlne énekem.
Ásít már Zsuzsi, e francia bábu,
Ki sokat búsult délután, az árva,
S már alig várja, hogy ki legyen zárva
A sok költő, a sok illatos lábu.
Suhan csolnakod. A fekete víz
Nehéz rózsákkal hímzett mese-bársony.
Evező nem ver. De gyémánt uszály
Lobog a rejtelmes halál-csapáson.
Ady sírján nőnek a szívek,
Tóth Árpád is régen halott,
Juhász Gyulát nem bántja semmi,
Se bánatok, se bús dalok.
Lelepleztek. Jó. Megadom magam.
Zsonglőrködtem, bevallom, a szavakkal.
(De e szavak véremmel véresek,
S ki beléjük vág: a szivembe vagdal.)