Versek az irodalomról és a költészetről
Drága sarkantyút, vagy arany keresztet;
Sőt arany gyapjat, fejedelmi címert,
Jó barátimnak nagy örömmel adnék
Tiszteletekre.
Kezdik nevem már itt-ott emlegetni
S utánam néznek néha lányszemek.
Ez a dicsőség és a bérem ennyi,
A sírba majd nem névtelen megyek.
Mindég titokban tartod-e, s zár alatt,
Barátom! elméd szép szüleményeit?
Menj nélkülem hát a Városba, ó könyv,
Menj nélkülem a szürkülő vidékről,
Ha itt maradnál, mint új borban ó gyöngy,
Eltöredeznél mély keserűségtől.
Dalolni, dalolni!
Lobogó vágy éget;
Dalok büszke szárnyán
Mámorosan szállni
Át a mindenséget.
ezek a versek.
Sóhajszárnyon repülnek és
megnevezhetetlen vágyú,
békét-esengő levélkéket visznek...
Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Tollam zenéje halk, kaparó nesz:
az első bús, de vigasztaló lesz, -
Édesanyámnak írom.
Költő vagyok csak, semmi más,
Levél, ki elszakadt a fáról,
Repíti vágy és álmodás,
Hajnalba hull az éjszakából.
Már őszbe járunk lassan, lassan
és nincs kedvem, hogy mutogassam
dalba-zengő kedvemet. -
Oly meghatott és csöndes áhitattal
Vonulnak most bús vágyaim elébed,
Mint búcsujárók népe járul halkal
Imádni csodatévő, régi képet.
Szavak szobrásza, én, ki sokszor álmodoztam
Faragva fínom ígén, hogy egykor, ritka mester,
Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel,
Alázattal nyulok szerszámaimhoz mostan.
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe, édes!