Imák
Istenem földben, fűben, kőben,
Ne bántsuk egymást mostanában:
Sokat járok a temetőben.
Nagy Istenek! Elég, elég a csendből!
A béke megfullaszt, - beteg vagyok.
Hát nincs viharszél, hogy szembekacagjam?
Itt minden hallgat, minden mosolyog.
Uram, veled én pörbe szálltam...
Egedre köveket dobáltam
S most hullanak rám garmadában.
Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.
A legészrombolóbb, vadabb kéjt add ma nékem,
s a legfájóbb, ölőbb kínt add melléje még,
amely csak földeden halandó szívben ég; -
legyen legtöbb enyém, a dicsőség, a szégyen...
Te sem tehetsz még róla: hogy világunk
Van, létezik, oh nagy hatalmas Isten,
Teremtened kellett, s im, te teremtél
Eget, földet, - azért vagyunk mi itten.
Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
Uram, ki hajtod csillag lovaidat
S meg-megsuhintod, űzöd némelyiket,
Hadd nézzek bizodalommal
Borzasztó dübörgésű szekeredre.
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.
Én csak azt szeretném tudni, mi lesz ezután?
Annyi lángon átláboltunk, annyi vad csudán,
annyi véres kínon, kékes dekadencián
égő lábbal állunk itt az Óperencián.
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt:
Gyógyító balzsamát szenvedő magamnak,
Oh hagyd erejét lelkemben a dalnak!
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt!
Miatyánk Uristen, ki vagy a mennyekben,
Ne hagyjál bennünket pusztító könnyekben!
Fáradságos munkánk a szivednek tessék!
A Te áldott neved meg is szenteltessék.
Hát eljöttem a kamattal,
Uram-Isten,
Agyonnyargalt akarattal
Siettem, hogy el ne késsek.
Ekétek alatt a fekete hant
Puha, fehér kenyérré váljék;
Ha dideregtek, süssön ki a nap,
Ha lankadtok, nőjjön az árnyék.
Ekétek alatt a fekete hant
Fehér kenyérré váljék.