Versek az időről
Hogy a hajnal mit hoz nekünk,
Ne tudja senki azt!
Szívünk titkával bízzuk meg
A viruló tavaszt.
Tömörkény lócáján ülök, üldögélek,
Nézem a Tiszát, mely folyik, mint az élet.
Búcsút vett húsz esztendő,
Sok multtá lett már
Ami vala jövendő:
Az idő eljár.
Végtelen óta folynak a percek,
Végtelen óta folynak a könnyek -
Harsog a tenger, árad a tenger
És jaj! utánok még többen jönnek.
Bármit cselekszünk, hasztalan, -
Csak múló percnek épül;
És eltűnik majd nyomtalan
Isten áldása nélkül!
Szeretem a reggelt,
Mikor a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderűl a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Ezermester az idő, -
Mindenre kiterjed gondja;
Sürög-forog, tesz és vesz,
Mintha csak száz keze volna.
Meggyógyít az üdő, jobb orvos nincs az üdőnél:
Az teszi lassúvá sziveinknek gyors dobogását,
S a feledékenység hártyáját hozza sebünkre;
Vagy ha nem úgy, gyógyít mint tett a durva csomóval...
E néhány dalban ifjuságom,
Minden szép álmom eltemetve.
Csak a könny van még a szemembe',
Elszállt sok édes, balga álmom.
Ó, lásd az idők hetyke lányait,
a napokat, mik engem összemarnak,
ünnepözönnek, boldogságzamatnak.
Homály borult az erdőre,
A csend susog ki belőle.
Denevér száll, szól a kuvik,
Lassan a hold előbuvik.
Az akkor volt... mondják sokan
S hozzá nagyot sohajtanak.
Az akkor volt... annyit jelent:
A mult örökre mult marad.
Porszem volt, egy kis kvarc, mely könnyü lévén
Belovagolt egy sugárkévén,
S hogy, hogynem, addig hancuzott az űrbe',
Mig belehullt az óraműbe,
S a vén klepsidra, mindazóta
Meggabalyodott bolond óra...
Az elmultba szemem tétován tekint
Egy percre csak! Üldözi a jelen,
Nem pihenhet régi emlékeken,
Unos untalan visszatér megint.
Áll a kerék, s már mindíg állni fog,
Körülötte málló malom-romok.