Hűtlenségről szóló versek
Kinek lehet hinni,
Ha nem ollyan szivnek
Az ki maga szivét
Hittel mondta hivnek?
Tőlem elpártola,
Másokhoz hajola,
Szerelme igy mula.
Hogyha személyedtűl, szép Laurám! mostoha sorsunk
engemet eggy üdeig messze ragadni talál,
's más valamelly Szépség érzékeny lángjai által
szívemet eggy múló gerjedelemre veszi;
meg ne itélly. Mikor alkony utánn szemléli az útas...
Még repdes enyelgve az alkonyi szél,
's csókjára megrezzen a' rózsalevél,
sír Lilla, 's az érre leszögzi szemét,
melly zúgva gyorsíttya előre vizét.
Te gallyas fáknak bús lakossa
e' gyöngyös forradékok mellett!
Piros a te kendőd, lobog is.
Fényes a te szemed, ragyog is.
Feketében jár az utcán,
Feketében, gyászosan:
Hanem azért a ruhája
Libeg-lobog csinosan.
Szekeres Katóka kedden, éjféltájba
Sír, zokog magába, magányos szobába.
Szomorú leszek mig élek,
Már mégcsak nem is remélek,
A' ki elvagyon feledve,
Hogy lehessen annak kedve.
Nincsen ollyan szép leányka,
Mint a' piros kis Jolánka,
Hajnal arcza, éjszeme,
Ő az égiek neme.
Fűben dalolgat a' haris,
Szívben hamis a' szép Maris,
Forog szeme karikája,
Eszemadta kis barnája.
Megálmodtam egy álomban
Nagy hűtelenséged:
Rózsás, piros koporsóban
Láttalak volt téged.
A boldogság oly közel már,
Melyet esdél nyugtalan,
Oh, a hű nő birtokával
Minden, minden adva van.
A hold hallá eskümet -
Több bizonyság kell-e még?
Jegygyürűmön elpirúlva
Reszketett az alkonyég.