Hűtlenségről szóló versek
Szól a lélekharang...
Huzzák valakire,
Akárkit kérdezek,
Nem tudja, hogy kire.
Hull a levél le a fáról,
Kedves rózsám mért haragszol?
Ne haragudj, békélj már meg,
Az Isten is csak úgy áld meg.
Hiába titkoltad,
Megsúgta a lelkem,
Hogy te, csalfa kis lány,
Mást szeretsz, nem engem.
Te gallyas fáknak bús lakossa
e' gyöngyös forradékok mellett!
Ő mást szeret, mást én is, s lángolással
Mind ő, mind én. De Ámor ránk mosolyga,
S a két szerelmest összefűzte egymással.
Ó magyar vérbül eredett Menyecske!
Czinkosod' karjánn, ki urad' fejére
szarvakat raggat, hova mégy mosolygva
olly sietéssel?
Megálmodtam egy álomban
Nagy hűtelenséged:
Rózsás, piros koporsóban
Láttalak volt téged.
Ha csak ez kell: isten veled, babám
Ki mást csak néz is, engem nem szeret;
Emlékem úgyis fél-emlék csupán -
Isten veled.
Volnék bár hegyeken lebegő szél, messze röpűlnék,
Messze, hol érzelmim kínja nem érne utól.
Egy lány hajába hullt,
A véletlen, a szél
Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,
A sötét fürtök közt pihen:
Vándor, különös, oda nem való,
Szomorú idegen,
Egy lány hajába hullt, most ott pihen.
Feketében jár az utcán,
Feketében, gyászosan:
Hanem azért a ruhája
Libeg-lobog csinosan.
Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét
A nyár halott vállára csöndesen.
Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
Te hallod-e a hervadás neszét?
A tiltott szeretők sokakba kerülnek,
Hát a szobalányok mennyit elemésztnek.
Hagygy-fel, ó bús szivem! az aggódással!
Nints haszna! nem gondol ohajtásiddal.
Ki-zárt szerelméből, 's meg-szegvén hitét
el-adta szivét.
A faluban utcahosszat
Muzsikáltatom magamat;
Tele palack a kezembe',
Táncolok, mint veszett fene.