Hiányról szóló versek
A napok telnek, telnek.
Homályos, ködös hajnalok kelnek.
Napokon át szitál a hó.
A város zaja tompa elhaló,
Fénytelen, szürke délután
A villanyrudak dróthálózatán
Fáradt madarak ülnek csapatostul,
Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul...
Elment a nagyapó,
Isten tudja, merre,
Talán napnyugatra,
Talán napkeletre.
Nehéz, villámos fellegek
Úsznak felém,
Szülőföldemről jőnek ők,
Jól látom én.
Kóborol Juliska
Utczáról utczára -
Karácsony estéjén
Ugy fázik, az árva!
Fényben fürdik a Dunakorzó,
Budapest mulat, Budapest nevet
S a vén Lánchíd dalolni hall
Uj éneket.
Ne szomorkodj, édes atyám,
Azért, hogy én távol járok,
Lelkemet nem gátolhatják
A legtávolabb határok.
Régen láttam tündérszép orcádat,
Rég hallottam beszédes kis szádat!
Mégis mintha csak most fogtam volna
Tarkabarka pillangót veled...
Pajkos lelkem hozzád repül vissza
S átéli az elmúlt perceket!
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Gólya, fecske útra készül,
Búcsúzódik a fészkétül.
Kelepelnek, csicseregnek,
Szép nyár múltán keseregnek,
Jaj de búsan keseregnek!
Begyalogol minden reggel
Kató néne Palotárul,
Csetlik-botlik házrul-házra,
Nagy a sora: almát árul;
Kínálgatja szép almáit,
Szemével meg keres, kutat...
Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorúan nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.
Fatáborok mozdulnak álmaimban,
zegzugos világom
zúgását hallom itt az Alföldön is egyre,
ezen az óriás tisztáson.