Hiányról szóló versek
Túl az Oceánon,
A tiszai tájon
Most reszket a harmat
A buzakalászon,
Kék buzavirágon...
Nézek, nézek az egekre,
Sohajtok a fellegekre;
Ott van ő, a fellegen túl,
Ki után az én könyem húll.
Ha jősz, lángok emésztenek;
Ha mégy, kinok öldöklenek;
Éltem csak gyötrelem.
Üldögélek a Nagyerdőn,
Elhallgatom elmerengve
Nyírfalombok zizzenését.
Ó, mikor még együtt jártunk
Nagyerdei nyírfák árnyán,
S úgy hittem, hogy leveleik
Örömükben csodanótát
Tapsolnak ki lágy tenyérrel.
Tőlem, barátom, messze vagy,
Egy más világnak végiben;
Megfárad a szél, míg elér,
Azon vidéknek rétire.
Hogy az éltető álomnak
S az újító nyugalomnak
Másokkal hasznát vehessem,
S a reggelt kedvvel nézhessem...
Tavasz ez is, tavasz.
Az égen szőke fény ég,
A földön barna hantok,
A nőkön lenge illat,
A fákon szürke barkák.
Egy időben ablakomra
Mindennap korán,
Ketten jöttek üdvezelni:
A nap és egy lyán.
Pál gazda udvarán
Felfordult világ van,
Sürögnek-forognak
Odaki mindnyájan.
Fatáborok mozdulnak álmaimban,
zegzugos világom
zúgását hallom itt az Alföldön is egyre,
ezen az óriás tisztáson.
Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorúan nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.
Ne szomorkodj, édes atyám,
Azért, hogy én távol járok,
Lelkemet nem gátolhatják
A legtávolabb határok.
Elment a nagyapó,
Isten tudja, merre,
Talán napnyugatra,
Talán napkeletre.
Kit siratsz kenyeres? Kacagós a nóta.
Virrasztasz, virrasztasz, borús alkony óta.
Ó borod töltését gond-csaposra bízod...
Mintha véred volna, de azért csak iszod.