Versek a hazáról
Két egy édes testvér haza
Magyarország Erdélylyel,
Magyarjain kivül tart még
Másokat is kenyérrel.
Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Akkor én majd nem erre járok,
Nem Napfény-országban rogyok össze,
Magyar árok lesz az az árok.
Vezércikket ír Lengyel Zoltán
(Hogy odafennt is meghallják tán?)
Amelynek az a jelszava:
Hogy hazánk egy nagy körtefa.
...
Egyiknek neve Buda vala,
Ki ez országot megvette vala;
Hogy az Árpád megholt vala,
Árpád után ő kapitány vala.
Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?
Zúgó habjaidba szórom
E virágfüzért,
Dráva! Hajtsd alá, s a partra
Tedd, midőn hazámba ért.
Sosem vagyok én boldogabb,
mint hogyha egymagam
a fűbe rejtem arcomat,
s mélázok gondtalan.
Bércről visszanéz a vándor,
Vígan int kies hazája,
Ott mosolyg a róna táj:
De a messze távozónak
Szíve vérzik, szíve fáj;
Zeng felé a búcsuszó:
"Isten hozzád, bújdosó!"
Arany kalásztól duzzadt rónaságon
- Úgy véltem - visz keresztül az utam
Madár trilláz gyümölcstől terhes ágon
S majd megpihenek egy kis faluban.
Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj.
Nem kellenek itt úri álmodók,
Menekülj, menekülj.
Ébredj nagy álmaidból,
Ébredj, Árpád fia!
Fölkelt a nap: hazádnak
Föl kell virúlnia!
Hej, Debrecen, Debrecen,
Virágtalan város,
Ködös képpel kérdezem:
Mit kezdjek itt már most?
A kis harang a régi,
Mely belezúg a csöndbe,
A szürkeség a régi,
Fölévirít a tavasz.
Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!