Versek a hazáról
Hétfalusi bárány-nyereg,
Messze jár a harcos sereg,
Paripámra azt a nyerget,
Utól érem még a serget.
Úgy bolyongok szép Magyarországon
Mintha járnék idegen világban,
Bánat kísér, öldököl a szégyen,
Sorvadozok kegyelem-kenyéren.
Katonásdit játszom,
katona leszek,
Kardot, puskát, csákót,
paripát veszek...
A Bodrogtól a Kis-Dunáig
Óh beh szép föld, kies vidék!
Nem bírom elképzelni máig,
Hogy ezt tőlünk mind elvivék,
Bolondulásig tépelődöm
Vad eseten, kuszált időkön,
És sehogy meg nem érthetem,
Hogy nincs oda utam nekem.
Nőtelen országnak méltán mondhatni hazánkat,
Mert szívben s szóval hölgyei nem magyarok.
"Férfiak!" így szólott Pannon vészistene hajdan,
"Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell."
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte...
"Honnak élni, értte halni
Többet-vesztve, szép tökély,"
Szól az ifjú; s öntagadva
Szent hon-érdekeknek él.
Alkudtál s mondtad: "nem kell, amit ti szerettek,
Vagy nem kell úgy, mint élni, szeretni szokás;
Munkabiró lelket kívánok, félni tudatlant,
S félni merőt: amint a haza jobb ügye hí.
Szeresd, szeresd honfi, leány, hazádat,
Mint az édes, mint a szülő anyádat.
Koporsódig hüséges légy iránta,
Hüséges légy örömébe, bujába.
Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Ordítva jő, s lehellete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.
Cudar egy sötétség; könnyemet se látom.
Pedig egyebem sincs könnynél a világon.
A falu ködben, a torony se látszik:
Leborulok a hontalan magányban.
Fülem a földhöz nyomva figyelek,
Kiveszem tisztán: zúgnak a harangok.
Isten hozzátok, szép halmok, és te, kies táj,
Hol bölcsőm rengett ősi fa árnya alatt.