Versek a halálról
Megszólalt másodízben a kakas,
Hangját az éjben hosszan nyujtva el...
Most rád találtam. Megismertelek.
S már búcsút intsz nekem: isten veled!
Kedvesid ha elhagyod,
Mondj nekik jó éjtszakát;
Kívánd: ég derítse fel
Rád és rájok hajnalát.
Ha meghalnál, vagy többé nem szeretnél,
Ah akkor Isten veletek dalok!
Mint a magasban megsebzett pacsirta:
Lehullok gyorsan s némán meghalok!
Kiszáradt kebled tengere,
És a' földi érzetek
Drága gyöngyei, - a' halál
Által összetörettek...
Vas-öltönyben előttem áll
A szomorú, néma halál.
Hideg csókja
Nem izgatja
Sóhajtó kebelem.
Hogy első csókban jó, szelid,
Lelkét lehellje rád,
A hosszu szenvedés után,
Ölébe kér anyád.
Meghalunk. Oh, a földi élet nem több,
Csak elsuhanó, röpke pillanat.
Láttam halottat, aki úgy mosolygott,
Mint álmában a játékos gyerek.
Mutassak én is a halálos ágyon
Elfáradt vándort, aki szendereg!
A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.
Gonddal jár a gondolat,
Gondtalanság unalommal,
A gyönyörrel szédülés,
Érező szív fájdalommal.
Köd, este. Most indulnak a legények:
Századra század és ezredre ezred.