Versek a halálról
A múlandó világtól való bulcsúzat, az örökkévalóságért
Mit használ, kérlek, a világ,
Mely most kívül szép, mint virág?
Mint tündöklő arany s ezüst?
Majd elenyésznek, mint a füst.
Ássatok nekem sírt,
Sírt a temetőben;
Ott szeretnek engem,
Ott szeretnek hőbben.
Halál-Úr jó szomszédom volt
Magamat s mást ijjesztgetőnek,
De, jaj, a csontváz-kupolák
Fejem fölé ívelődnek, nőnek.
Zenének hangja mellett
Vidáman foly a tánc,
Az ifjak hő szívére
Borul szerelmi lánc.
Anyám, én nem ilyen lovat akartam
Lovat akartam gyermekkoromban
Csak kérni kellett, hozták már nyomban.
Alighogy kértem már ott volt a ló,
Kicsike, mézeskalácsból való.
És én mégis sírva fakadtam:
"- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"...
Sír-rí szegény Andris gyerek,
Arcán a könny csak úgy pereg...
"Édes anyám merre vesztél?
Kis fiad már rég keresgél?"...
Járom a haldokló erdőt,
Szomorúság benne minden;
Magam is bús őszi vendég,
Vándorának jól beillem.
Éjféltájt
a néma sírhantok alól
feljönnek a merev holtak:
s nyugtalan, véres szivüket
felmutatják az aranyló Holdnak.
Kiáltsák be a zengő Űrbe:
"Nagy vendég van most indulóban,
Ki turkált minden szépben, jóban
S most vetkőzi az életet."...
Nem, azért azt mégsem szeretném,
Hogy megmondják, ha meg kell halnom.
Csak legénykedem, ha ilyesmit kérek,
De be nem vallom.
Hogy csak már félig eljöhettem,
Gyuladoznak a lámpa-lángok:
Nem vagyok otthon s még nem messze
És máris majdnem látva-látok.
Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,
eloldtam csolnakom s tengerre keltem.
Az erdős és vad szigeten kiszálltam
s a fák közt mentem s halkan énekeltem
és boldogan.
És hűs estére kelten
tisztásra értem és a hold elöntött.
Hej Birike,
Birike,
Somodi Borbála,
hív immár az estike
kesznyéteni bálba,
estike illatozik
nemsoká fölötted,
menyasszonyi koszorúdat...
Most rád találtam. Megismertelek.
S már búcsút intsz nekem: isten veled!