Versek a halálról
Én már régen-régen úr lennék
S vagyok öreg temető-szolga:
Volt egy asszony s az életet
Rámparancsolta.
Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Fölmentem a hegytetőre
S lejöttem a hegy tövihez:
Fenn a föld már kővé mered
S lenn a szikla porlani kezd.
Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll...
Hárman virasztánk egykoron
A' csendes éj' óráiban,
A' hold, én, 's egy halvány leány
Mély fájdalom vonásiban.
Összetévesztitek a Halállal,
Holott Ő a Halálnak is ura
S akkor vagytok a közelében,
Ha kötekedtek a Halállal.
Ha létem elhervasztja a halál,
Emlékezzél reá, te kedves,
E lángszivtől szeretve mint valál...
Ketten virasztunk néma éjben:
Te alvó pásztorifjadat,
Én e sírboltnak ajtajánál
Elhervadt szép halottamat.
Vonatok, melyek hozzá visztek,
Vonatok, melyek tőle hoztok,
Óh, vonatok, járjatok rosszul,
Ha éjszakában száguldoztok.
Végig feküdni falevélen
s magunkat jóllakottra enni,
hiszen a végünk gubóhalál,
nem jön utána semmi, semmi.
Ha elmentél,
Okod volt rá s minden tettnél
Mondottál egy jónagyobbat:
A Halált.