Versek a halálról
Anyám, én nem ilyen lovat akartam
Lovat akartam gyermekkoromban
Csak kérni kellett, hozták már nyomban.
Alighogy kértem már ott volt a ló,
Kicsike, mézeskalácsból való.
És én mégis sírva fakadtam:
"- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"...
Sír-rí szegény Andris gyerek,
Arcán a könny csak úgy pereg...
"Édes anyám merre vesztél?
Kis fiad már rég keresgél?"...
Járom a haldokló erdőt,
Szomorúság benne minden;
Magam is bús őszi vendég,
Vándorának jól beillem.
Éjféltájt
a néma sírhantok alól
feljönnek a merev holtak:
s nyugtalan, véres szivüket
felmutatják az aranyló Holdnak.
Kiáltsák be a zengő Űrbe:
"Nagy vendég van most indulóban,
Ki turkált minden szépben, jóban
S most vetkőzi az életet."...
Nem, azért azt mégsem szeretném,
Hogy megmondják, ha meg kell halnom.
Csak legénykedem, ha ilyesmit kérek,
De be nem vallom.
Hogy csak már félig eljöhettem,
Gyuladoznak a lámpa-lángok:
Nem vagyok otthon s még nem messze
És máris majdnem látva-látok.
Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,
eloldtam csolnakom s tengerre keltem.
Az erdős és vad szigeten kiszálltam
s a fák közt mentem s halkan énekeltem
és boldogan.
És hűs estére kelten
tisztásra értem és a hold elöntött.
Hej Birike,
Birike,
Somodi Borbála,
hív immár az estike
kesznyéteni bálba,
estike illatozik
nemsoká fölötted,
menyasszonyi koszorúdat...
Most rád találtam. Megismertelek.
S már búcsút intsz nekem: isten veled!
Köd, este. Most indulnak a legények:
Századra század és ezredre ezred.
Gondolni reá iszony:
Meghalok én is bizony,
- Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Síromon virág, ha felnő,
Könnyelmű széllel játszadoz.
A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
Tilos vágányokon szalad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
- Meghalni rajta rút halál! -
A tébolyult életvonat.
Tiborc elment a fiai után,
Sürü rajokban kik előtte szálltak.
Gyönyörübb rendje régen nem akadt
Sovány mezőkön a halál-kaszának.