Versek a halálról
A temető zugában
Vetettek neki ágyat,
A többiektől távol...
Talán hogy nyomorából
Ne vessen rájuk árnyat!
Hajh, megmaradni nagy betegnek,
Sírba-rugandó idegennek,
De élni, de élni.
Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e
Nemes láng, amely ugy hevit.
Ne nézzetek e folt hátán folt köpenyre,
Valamikor rég bársonyruha volt.
Fényes, finom. Az édesanyám vette,
Ki arany hárfán altatót dalolt.
Édesanyám hercegnő volt szegény
És alkonyatkor sírva csókolt engem,
Arany haj és glória volt fején.
És én elvesztettem.
Szép voltál fiatalb lévén, én Virtem, öregszel
S címeres ékidnek csak töredéke maradt.
Régi lakósidnak, kikkel múlattam ölödben,
Része tovább szállott, része pediglen elhalt.
Ember vagy, készülj; az halál felvonta talántán
Már íjját, mellyel tested halomba veri.
Ember vagy; majd por lészesz; valahány napot éltél,
Annyival indultál a temetődre közelb.
Szinte, mikor fejemet más szörnyű károk is érik,
Akkor vesztelek el téged is, édesatyám!
Ifjú valál, de nem volt örömed,
Szívedben csak a fájdalom lakott.
Mások alig ösmernek könnyeket,
S neked az ég oly sok könnyet adott!
Feltámadunk! (egy hitszónoklat után)
Feltámadunk, e szép igéret
Hangzik fülembe untalan.
A síron túl is van hát élet,
A szenvedés ott sem ér véget,
Ha itt a szív boldogtalan.
Beteg vagyok, és ismét, ismét,
Mindig e szó van ajkamon,
A keserű üröm pohárt hát
Egy cseppig ki kell hajtanom.
Az halálról való emlékeztetés.
Ember emlékezzél az szomorú halálról,
Emlékezzél az halálnak rövid órájáról;
Emlékezzél emberi állat, ingyenmajd meg kell halnod!
Beteg volt szegény, - nagy keservek
Ütöttek házunkon tanyát:
A lelkem sírt, ha vigasztaltam
A hervadó, szelíd anyát.
E földi élet csak küszöb
Egy fényes, magas Lét felé,
Midőn a lélek boldogan
Jut Istennek színe elé.
Drammen táján Norvégiában
Járok a fjord körűl magam:
Nézem, hogy a napfényes víznek
Mily csodás smaragd tűkre van.