Versek a halálról
Szép voltál fiatalb lévén, én Virtem, öregszel
S címeres ékidnek csak töredéke maradt.
Régi lakósidnak, kikkel múlattam ölödben,
Része tovább szállott, része pediglen elhalt.
Ember vagy, készülj; az halál felvonta talántán
Már íjját, mellyel tested halomba veri.
Ember vagy; majd por lészesz; valahány napot éltél,
Annyival indultál a temetődre közelb.
Szinte, mikor fejemet más szörnyű károk is érik,
Akkor vesztelek el téged is, édesatyám!
Ifjú valál, de nem volt örömed,
Szívedben csak a fájdalom lakott.
Mások alig ösmernek könnyeket,
S neked az ég oly sok könnyet adott!
Feltámadunk! (egy hitszónoklat után)
Feltámadunk, e szép igéret
Hangzik fülembe untalan.
A síron túl is van hát élet,
A szenvedés ott sem ér véget,
Ha itt a szív boldogtalan.
Beteg vagyok, és ismét, ismét,
Mindig e szó van ajkamon,
A keserű üröm pohárt hát
Egy cseppig ki kell hajtanom.
Az halálról való emlékeztetés.
Ember emlékezzél az szomorú halálról,
Emlékezzél az halálnak rövid órájáról;
Emlékezzél emberi állat, ingyenmajd meg kell halnod!
Beteg volt szegény, - nagy keservek
Ütöttek házunkon tanyát:
A lelkem sírt, ha vigasztaltam
A hervadó, szelíd anyát.
E földi élet csak küszöb
Egy fényes, magas Lét felé,
Midőn a lélek boldogan
Jut Istennek színe elé.
Drammen táján Norvégiában
Járok a fjord körűl magam:
Nézem, hogy a napfényes víznek
Mily csodás smaragd tűkre van.