Versek a halálról
A 14-es villamoskocsi
Be gyakran hoz most erre kifele:
"Új Szt. János-kórház, végállomás."
Én csak átszállok ott. -
S átszálltál ott Te is.
Mit álmodál, mondd, szívem gyermeke,
Ki oly mosolygva kelsz?
Talán kis őzet láttál zöld mezőn?
Anyádnak mit felelsz?
Tömlöctartó lehetett az,
A ki a sírt föltalálta;
Vak sötétség kedvelője,
Szolgalélek, vakandpára...
Fúj, nyargal a szél hegyen-völgyön át.
A bérci tölgy veszt köntöst, koronát.
Sikolt az ablak, bömböl a völgy.
Megölte benne valaki magát.
- Mért nem kacsintasz, illegsz, oh hölgy?
Az árok búg, a barlang csuklik.
Hess áruló, gonosz kuvik.
Jaj de búsan harangoznak Tarjánba -
Elhervadt a legszebb legény babája.
Három galamb húzza azt a harangot,
Ugy temetik a negyedik galambot.
Felszállt a vészjel, és körülrepült
Viharmadárként a föld kerekén:
Búvárhajó... kínai partvidék...
Bent emberek és fogyó oxigén.
Mellette ültünk ketten kétfelől,
Mikor nehezen megmozdult a hangja:
"Ha meghalok, - légy anyja"
Már nézni nem tudott a barátnőre,
Életében egyetlen barátnőre,
De tudta, kire bízott engemet:
A szeretetre s az erőre,
A biztonságra és a nyugalomra.
Elmegyek, talán
Vissza se térek;
Hamarosan elmúlik,
Fiatalon elmúlik,
Belőlem az élet.
Fényes égen aranyhordó,
most iszunk az aranyborból,
égi hordó, égi bor, -
fusson, akit gond tipor,
hűs sötétbe, hűs verembe,
megdidergő cinterembe:
élő bátraké az élet,
Isten borral, tűzzel éget...
A beteg Istenhez könyörgött:
Ne vinné őt el még az ördög,
S meg is menté az Úr kegye.
Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem mint csóváltad fejed'!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Sírok között bolyongva, megcsap
Az elmúlás lehellete,
Úgy érezem: én se vagyok több,
Mint a fa hulló levele!
Hatalmas Isten, édes Istenem,
Ki ur vagy égen, földön, mindenen,
Hajolj le hozzám és ne vesse meg
Irgalmad az én könyörgésemet!
Ki tudja, meddig járok benne végig,
meddig kopog a kő alattam, -
a tarka kő, mely rózsa-kék szemével
megismeri a talpaimat is már,
megismeri ingó árnyékomat
a rajta táncoló napsugarakban?
Mindenkit az álom kerül,
az álom mindenkire rászáll.
Örök álomról álmodik
az illatos esti virágszál,
álmodik a fű és a kő,
a holdban álom leskelődik...