Versek a halálról
Egy nagy madár ijedve felsívit;
Buddha kinyujtja felém karjait,
Jóságosan szól a kegyelmes Isten:
"A boldogságot mért kerested itten?
Rég beomlott sziklavárak
Felépülnek könnyedén,
De ott porlad, a ki meghalt,
Sülyedt sírja fenekén.
El akarok égni,
Magasba lobbanni,
Magamat még élve
Az égbe ragadni.
"Harmat van még a virágon,
Hova sietsz édes lányom?
Tavasz ébred a világon,
Bimbó fakad száraz ágon,
Zöld levél, virág lesz rajta, -
Ha az Isten úgy akarja.
Alusztok rég, kopár, kietlen
Temetőben, domboldalon;
De hát a földi gondok ellen
Lehetne-é jobb oltalom,
Mint egy horpadt, öreg, magános sírhalom?
Csendesülj le háborgó sziv,
Nem oly messze, még se, még se
Mint hogy látszik, a halálnak
Nyugovása, pihenése.
Mért háboritnátok,
Csekély gondolatok?
Jövőt nem kérdezek
Múltat nem kutatok.
Körülöttem a tél hava pelyhez,
A föld hólepte, fehér.
Elértem a hídhoz, a melyhez
Egyszer mindenki elér.
Fönt a magasban vándorolva
Néztem alá a ködgomolyra
S a mélyben nyüzsgő hangyabolyra.
Könyvek, ti világjáró győztesek,
Kik minden titkot kínálva kitártok:
Vád-iratok és ön-igazolások,
Ragyogó, forró, zengő memoárok, -
A megfagyott napló történetét
Fagyott gazdája mellett - hallottátok?
Az az óra, vidám óra,
Feltámadt sötét valóra
És örökké itt marad...
Vígan voltam. Hittem, jól vagy,
Meg is feledkeztem rólad
S nem sejtettem azalatt,
Hogy te távol város végén,
Betegeknek menedékén...
Nyitott koporsóban ott fekszik a párja,
Csókkal édesgeti, ébreszti, - hiába.
Fellobbanó gyertya sárgás rezgő fénye
Halvány világot hint a halott felébe.
Itt nyugszik egy marék
Napsugár-törmelék,
Míg vissza nem talál...
Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.