Versek a halálról
Ember vagy; készűlj: az halál felvonta talántán
Már íjját, már tán nyilat is üt ki reád.
Ember vagy; majd porrá léssz: azt, amit eleddig
Éltél, már az halál birja, te nem vagy ura.
Bészállván az Halál némelly fogadóba s Kupídó,
Ott eggymás mellé nyílaikat letevék.
Lelkem! nem éred már soha végedet:
Mert úgy lehellett téged az alkotó
Isten, mikor gyarló agyagból
Testemet olly nemesen teremté.
Nyilazzatok: a seb rózsát terem,
Mely nyílni fog az örök kertbe fenn!
Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.
Fekszik. Süketebb, mint Beethoven
És szétroncsolt, mint egy titán.
Hörgése zord, halálos ómen,
Lelke túl óperencián.
Menekülünk a láthatatlan
És ismeretlen rém elől,
Ki ránk les százezer alakban
És egyszer mégis csak megöl.
Hív társam, dohányos börböncém,
Te tisztítod fejemet,
Szép pipám, égő kis kemencém,
Te enyhíted mellyemet.
Elnéztem egyszer egy arany koporsót,
Mely csillogott a komor kirakatban
Az arany napban, fejedelmi fényben.
A tavasz minden ragyogása rajta,
Mellette elszürkült a többi érc,
A bronz, ezüst, az ólom és az ón.
Múló világ felett
Örök csillagok élnek,
Hiába hullanak
Hervadt lombok, remények,
Mindig akar, szeret, dalol az élet!
Minden este, hogy az ágyba fekszem,
A halállal ismerkedem én,
Angyalszárnya megsuhog felettem,
Kettős szárnya: emlék és remény.
Mindig hangfogóval, lassan muzsikáltam.
Kevély kurjantással
Jobban győzték kicsinyebbek nálam.
Áll a vásár, sokadalom,
Hegyen, völgyön lakodalom.
Nagy halott van a határba,
Üli torát fia, lánya.