Versek a halálról
Vihar az én költészetem
Hű pajtása,
Villám az én gondolatom
Tűzes társa.
Az ég örök egyformasága közt
Unatkozának már a szellemek,
És megkérték Jupitert: szerzene
Mulatságot, hogy földerüljenek.
Rongy hálósipkában haljunk-e meg,
Pap, orvos s bába közt, kórágy fölött? -
Vagy harcmezőn, mosolygó ég alatt,
Dobpörgés és ágyúdalok között?
Bányász vagyok, fojt a bányalég.
Mellemre sűrű ködök ülnek,
Mécsesem rőt lidérclánggal ég.
Volt nekem is, mint volt másnak e világon:
Sok kis erény mellett - sok nagy gyarlóságom.
Megérkezett az ősz,
és a szüretelők dalolása a falvak felé vonul.
Az élet titka: őszinteség -
S kerülik egymást a testvérek.
Te már mindent tudsz, halott katona,
Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit.
Szemed nem bántja bűn és babona,
S füledbe már az örök csend szüremlik.
Én még vetkőzöm este,
S reggel felöltöm nyűgös rabruhám:
Minthogyha volna cél, amely után
Béklyózott lábbal indulni lehetne.
Én már régen-régen úr lennék
S vagyok öreg temető-szolga:
Volt egy asszony s az életet
Rámparancsolta.
Összetévesztitek a Halállal,
Holott Ő a Halálnak is ura
S akkor vagytok a közelében,
Ha kötekedtek a Halállal.
A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
"Ki vagy te?" kérd' ez. - A halál vagyok. -
S köpeny alól kaszája kiragyog.
Megszólalt másodízben a kakas,
Hangját az éjben hosszan nyujtva el...