Versek a halálról
Hárman virasztánk egykoron
A' csendes éj' óráiban,
A' hold, én, 's egy halvány leány
Mély fájdalom vonásiban.
Nekem a porban fuldokló tömeg,
Ezek az élő, küzdő emberek,
Mind úgy tűnnek fel, mint az elitéltek.
Végeztem... Mi az ami hátra van még?
Elgondolom: ha lóra kapnék,
Ballagva szótlan, kantárt megeresztve -
Már alkonyatig nyomom veszne.
Ohajtom én hüs sírhalomban
Aludni csendes éjemet,
Szendergve boldog nyúgalomban
Leélvén kínos éltemet.
Orvtámadás volt - elsodró attak,
Hozzám ütött a csont lovag,
Száguldva jött az új próbálkozásra,
Eliszkolt, mikor elhibázta,
De két szemgödre gyilkos gúnyt cikázott:
Majd holnap győz - ma csak cicázott.
Zúg a malom altató morajjal,
Nem alhatom, kemény a fejem alja;
Hí a patak édes csevegése,
Lebűvöli álmomat egészen.
Apám vett egy gödölyét,
így rendelte az Írás,
vér váltja csak meg a vért,
hiába, hiába a sírás.
És a vonat fut a puszta sötétben,
Zúgnak alattam a vaskerekek,
Elmenekűl a fasor a vak éjben,
Nyargal utána a partmeredek.
Ama tündöklő, hosszu fényvonal,
Amit a hold a mély tengerre vet,
Az út az égbe, nézd, hogyan ragyog
A nagy, rejtelmes tengervíz felett.
Ha nyugodt homlokomra néha
Árnyat vet egy bús gondolat,
Mint a futó felhő árnyéka,
Mely csendes tó tükrén mulat:
Azt hű szemed már észre vette,
Hogy szempillámon könny rezeg:
Hová gondoltam? - kételkedve
S szelid mosollyal kérdezed.
Nézzétek ezt a négy szelíd fiúcskát,
mily szeretettel összebújva áll;
A nevük: - Lajos, Józsi, Pista, Géza,
s mindegyik egy-egy nyíló rózsaszál.
A túlvilág legfényesb térein
Éjfélkor ékes szellemek
Dús fényben úszó asztalok körűi
Vigadni összegyültenek.
Meghalunk. Oh, a földi élet nem több,
Csak elsuhanó, röpke pillanat.
Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll...