Gyászoló versek
Én is vesztettem már - kit magános órán
Megsirassak lelkem egész fájdalmával,
Össze forrott szívem - e sötét világnak
Egy kis porszemével - egy uj sírhalmával.
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud...
Siess, hogy megsirassál,
kendős mellednek használ,
hajnalig kiteríttess...
Mért könnyezel, anyám? Ne sírj fel engem!
A földi létből ami szép: az álom...
Voltam lakásodon,
Meglátogattalak,
De hiába jártam,
Meg nem láthattalak.
Szivem, szivem! te bútalan,
Mivé levél?
Haj, ifju bár, kéj és öröm
Benned nem él!
Csak egy leány, csak egy haza
Volt e kebel szent birtoka.
Ha majdan átfutottam
Göröngyös útamat,
S hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad...
Pihenj, fiam! nem áll ugyan
Kevély márvány álmad felett;
De bús anyád, fájdalmival,
Sirodnak élő szobra lett.
A nagy magyar ünnepnek vége,
A gyászoló nép szerte ment,
S most ujra járja a német szó,
Az "Orpheum" és "Neue Welt".
Ifju korodba vetéd el szende leányka virágid',
'S most melly őrzi porod', puszta, kopár a' halom.
A temető gyászos homályán
Egy sugár ma is átdereng,
A kegyelet égből leszállván
Megáll a sirhalmok felett,
S zarándokol az özvegy, árva,
Szemekbe' könny, az arcokon gyász,
S hol enyészet ül egymagába:
Templommá lesz a néma ház.
Nem félek tőle, csak nem küzdök érte,
Mint őseim... Hisz úgyis megtalál
Az örökhű halál.
Nem volt rosszabb, se jobb, mint te meg ő,
erős és gyönge, bízó s remegő;
magának, másnak átok és ajándék,
csupa ballépés és csupa jószándék,
mint te meg ő.