Filozófiai versek
Sokszor a villanyt eloltom
és hirtelen felnyitom
s minden úgy áll régi rendben:
a szék, asztal és sifon.
Hogy látod szebbnek holdas házfalak
Sejtelmes árnyék-függönyét?
Mikor még tétovák a vonalak,
S az ágas-bogas csipkeszövedék
Meg-meginbolygatva s újrakezdve még
Úgy ing-leng, mint a lomb-csótár a fán,
S a hol dús, hol gyér bojt és rojt alatt
Fölcsillan még a kőfal-osztován...
Csokonai Vitéz Mihály halálára
Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,
Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte...
Az emberhez száll himnuszom ma,
Hittel hadd harsogom dalom,
Nagy ismeretlenek helyében,
Dacos fejem meghajtva mélyen,
Szelíden és örök reményben
Ez ismerőst magasztalom.
Bánt, hogy eszközökhöz kötve, nem vagyok
képes tovább jutni eszközeim lehetőségén.
Úgy érzem magam, mintha gátak szorítanának
össze, hogy kis mederbe tömörüljek, holott a
szük határt akarnám megszélesíteni.
Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
És beszélgettem vele a lépcsőházban:
Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél
És kemény csöppek estek.