Emlékezésről szóló versek
Őszi verőfénynek
Csillogó sugára,
Mosolyogva tűz rá
Szobám ablakára.
Ahol járok mindenütt csak
Sűrű, édes ákácillat
Láthatatlan ébresztője
Délibábos álmaimnak.
Hangod zenél a szél szavában
A hársak közt a vén hegyen,
A fülemüle-csattogásban
A zugligeti réteken.
Nyugszik a völgy szenderegve
Est pirul le ormiról -
A torony csengő lakója
Régi hangon szólva-szól.
Nekem e hervadt rózsák
Nem gyászról, elmulásról:
Az életről susognak;
Magányom éjjelébe
Egy-egy szerelmes óra
Emlékét illatozzák.
Egymást szeretnünk nem szabad,
De egymást nem szeretnünk nem lehet.
Váljunk el! - ez volt végszavad,
Te majd felejtesz, én is felejtselek.
Zengő madár az elszáradt ágon,
Harmatcsepp a hervadó virágon,
Letünt csillag fenmaradt világa,
Fájó szivek fájó boldogsága,
Jőj, óh emlékezet!
Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
A Tisza partján kószál valaki
derengő Hold ezüstjén, némaárván.
Eltűnődik egy komor, ósdi bárkán,
hol búját harmonikán sírja ki...
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Húsz éves voltam. Oh de szép idő az!
Húsz éves voltam, gondtalan gyerek,
Egy barna lány volt a szerelmem akkor
S rózsaszínnek láttam az életet.
Ócska szobában vak tükör a polcon,
Kopott homály, rég csukott ablakok.
Már csak a holdfény ég felettem:
A napsugarat réges-régen
Elsirattam és elfeledtem.
Egyszer korán ébredtem fel nagyon,
A fehérfalú kis gyermekszobában,
De már nagy napsugároszlopban állt
A régi barna polituros ágyam.
Baráti emlék: "érettségi kép",
Húsz éve itt függ a szobám falán,
Húsz év óta talán ma legelőször
Néztem e kép szemébe igazán.