Versek az életről
Tetőről már esővíz csordogál
Egy szürke négyszög ez a messzeség
Körötte álmos, ólmos, nedves éj
Csatorna csője csurgó vízben áll.
József Attila: Pünkösdi kolbász
Mennyei kolbászok
Döfölődtek szívesen,
Gyémántlencsét rágott
Két fúrása szívemen...
Ha reggel a' szép nap kisüt,
'S mosolyg az élet mindenütt -
Használd a' bájos életet,
Mert változó, 's ritkán nevet.
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
itt van neked az epe és a méz.
Az élet: láz, a munka: égés,
A nap küzdelme hajsza csak.
Dulakodunk a betevőért,
Kergetnek dicsvágy és harag.
Elmondhatnám éltemet, sok
Nehéz ostromával;
Ki pártolt el? kit temettem?
Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.
Apáink mindig robotoltak,
Hogy lenne enni kevés kenyerünk,
Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak,
Az isten se törődött velünk.
A parton álltunk. Tavasz fiai,
Acélosak, bizakodók, szüzek.
Hivott a tenger, szava egyszerü.
Izzott a vágy, máglyáztak a tüzek.
Ezüst-palástos éjszaka,
Ahol megbúvik lárma, csend.
S a szoba békés asztalán
Poharak vidám dala cseng.
Anyám hangjában szomorúság,
Apám hangjában vad feledés.
Jaj, be kicsiny az élet,
Be kevés, be kevés.
Hatalmas, hős, sudaras Multnak
Ágai, gyönyörű éveim,
E véres idő-mosolyok,
Igazi lombba most borulnak.
Isten, küldjön te szent kegyelmed
Szívemre halálom előtt
Valami különös szerelmet,
Valami különös szerelmet.
Megállok pihegve, űzetve,
Ugrani nem fogok tüzekbe,
Ugrani már: soha már.
Mi nem vagyunk ifjak, se vének:
Az Élet vőlegényei vagyunk.
Oda se nézünk ezer évnek,
Dacos és keserű vőlegények.