Versek az életről
Ha élünk, száll még ránk sok álom,
Még járunk napsütéses tájon,
Ám egy felhő bennünk borong majd.
Egyszer-kétszer
Meghaltál már, vén, bolond úr
S ellenséggel
Vívtál néhány hős csatát.
Dél vala értelmed, jó szíved csillagos éjfél...
Pompás magyarok, templomból jövet,
Mentek át a Kalota folyón
S a hidat fényben majdnem fölemelte
Az ölelő, júniusi nap.
Születni bűn, születni átok:
Tanuld meg, ember, ezt!
Az Isten ellen vét az ember
Mindjárt, hogy élni kezd.
Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Titkok útján, tavaszi allén
Előttem jár a titok-asszony:
Harmincadik tavasz heroldja;
Apácás, gőgös fátyolát
Perzselő számum, férfi-sóhaj,
S a tavaszi szél ostromolja.
Az élet árja forr-zúg körültem,
Uj tüzek szűzi lángja hevit.
Uj dalok érce csendül csodásan,
Uj vér fesziti a föld ereit.
A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után...
Csendesen, lakájos alázattal kérdezlek,
te céda, te szent, te gyönyörű:
miért ez?
Miért ez? Miért, hogy reggel lerombolod azt,
mit éjjel lopott fénynél építettem,
hogy senki sem lásson?
Megmozdúl a föld, nő az élet!
A világ uj tavaszra éled,
Szétfoszlik a hólepte álom
Mindent befénylő napsugáron.
Az legyen áldott, ki sose mondta: hiába.
És vissza se nézett és vissza se vágyott.
S töretlen erejét oltotta be fiába
És vette és élte és nem magyarázta a világot.
És mikor meghalt, nem gondolt semmire.
Édes, meleg sugár,
Langyos, enyhe szellő,
Rügyeket fakasztó,
Virágokat termő,
Jer, fürösszed meg a lelkem
Fényben, ragyogásban,
Hogy az élet fakó arcát
Többé sohse' lássam!
El akarok égni,
Magasba lobbanni,
Magamat még élve
Az égbe ragadni.
Kinek adózol föld, te anyaföld?
Kinek teremsz, kinek, ha nem nekünk?
Akkor ölelsz, ha éhség kinja öl,
Akkor szeretsz, ha eltemetkezünk.