Versek az életről
Minden örömömben volt valami fájó,
Minden bánatomban volt valami édes,
Mint az alvajáró,
Mindig közel voltam holmi meredélyhez.
Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.
Vonatkupémban kiabálnak.
A mezőkön csapzott-hajú,
jókedvű, izmos emberek
égfelé tárják karjukat.
E bús erdők fölött
- Ma köd van és enyészet -
Egy ősi óriásnak
Mérföldes lába döngve lépett.
Kísérletezik a jó Isten,
a bölcs Professzor,
mert furcsa dolog az a lejtő
és furcsa dolog az a ki golyó
és furcsa dolog az a nagy futás...
Dalolni, dalolni!
Lobogó vágy éget;
Dalok büszke szárnyán
Mámorosan szállni
Át a mindenséget.
Sápadt levél az ájult fáról
Lihegve a mély kútba hullt -
Ott álltam - néztem, láttam
És fölriadt a régi múlt.
Az életem játékos kis gyerek volt
A sok örömből ki se látszott
Reggeltől estig mindig játszott:
Hintában ült,
Égig repült...
Jön a Tavasz -
S te papírcsákód' fejedbe nyomod
És fakardoddal elébe szaladsz.
Itt a helyem, itt kell állanom
egyenesen az élen.
Mint a betüknek is megvan a helyük
a könyvben s állniok kell.
Jönnek langyos, izgató szelek.
És jönnek lila alkonyatok
és fojtott szavak.
És jönnek bodros, fehér fellegek.
Alkonyban szálltunk
Együtt a tavon,
Idegen ölű,
Ringató ölű,
Félelmes ölű,
Mélyvizű tavon.
A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.